BOLDOG ÉJSZAKA
Propertius
Ó én boldog s ó ragyogó éj s ó velem együtt
kéjemet ünneplő, boldog a hű heverő!
Mennyi mesélnivalónk volt, ülve a lámpavilágnál
s mennyi csatánk, amikor már kialudt az a fény!
Mert félig kinyilott tunikája elég akadály volt,
küzdött egyre, holott melle kibomladozott.
Ő maga volt, aki már nehezült szememet nyitogatta
csókjaival s kigunyolt: "Nézd csak, a lusta hever!"
Ott játszott a karunk ölelések változatával,
ott de sokat mulatott csókom az ajkaidon!
És ha idáig nem tudnád, kevesebb a homályban
élvezetünk: szerelem hű vezetője a szem.
Meztelenül lépett ki Heléna a hitvesi ágyból,
és Paris - azt mondják - látta, s a sorsa betelt.
Phoebus testvérét csupaszon bűvölte magához
s azt mondják, csupaszon hált vele Endymion.
Tudd meg hát, te makacs, ha ruhástul fekszel elébem,
majd haragos kezemet sínyli ruhád ezután,
sőt ha nagyobb dühömet kihivod, sírsz majd az anyádnak,
s felsebzett karodat hasztalanul mutatod.
Nincs lógó melled, hogy még játékba ne kezdhess,
mint olyan asszony, aki szégyeli már a szülést.
Most, amig enged a sors, teljék be szemünk szerelemmel,
nem jön vissza napunk, majd ha az este elér.
Bárcsak akarnád, hogy kettőnket is egybekötözzön
szűk lánc, és az idő meg ne lazítsa vasát.
Nézd a galambpárt, vedd példának a hű szerelemre:
nőstényével a hím, s teljes a hitvesi pár.
Nem bölcs az, ki bolond szerelemnek kérdi a végét,
tartani mértéket nem tud igaz szerelem.
Más terméssel a föld hamarabb szedi rá a parasztot,
és a Nap is hamarabb űzne sötét paripát,
forrásához előbb tér vissza a nagy folyam árja,
s felszáradt fövenyén élnek a fürge halak,
mintsem az én szivemet szerelem másért szomorítsa,
élve övé vagyok és holtan övé leszek én.
Mit bánom, ha egy év lesz majd csak az életem aztán,
csak tölthessek el így több ilyen éjt vele még.
Sohase halnék meg, ha ily estét még sokat adna,
mert hiszen istenné tett az az éjszaka már.
Bár mindenkit ilyen pályára taszítana vágya
és nem epedne, csupán ily sürü mámor után -
még hadigálya, se kard nem lenne, sem Actium átkos
partjai mellett nem vetne ki csontot a víz,
s ontva saját vérét a kifáradt Róma sem ülne
gyakran bús diadalt, gyászra kibontva haját.
Minket a kései kor bizonyára csak áldani fog majd:
serlegeink sohasem sértik az isteneket.
Szedd a gyümölcsöt, amíg lehet, és kínálja az élet.
Tenger a csókod még? Annyi se volna elég.
Mint koszorúk szétszórt levelét serlegbe dobálva
látod a víg lakomán úszni a bor tetején -
így járunk mi, akik ma leheljük a drága szerelmet,
már holnapra talán elborul ifju napunk.
